Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára (az eredeti oldal már nem érhető el – 2017): „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”
(archívumomból)
2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak. Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.
Balla D. Károly
Kamaszkorom lakatlan szigetére
Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek.
Ladányi Mihály: Kitépett tollú szél
E könyv olvastán értettem meg, hogy az irodalom, a költészet nem valami felfoghatatlan szent dolog, nem révület, nem a beavatottak féltve őrzött titka, és nem is iskolai kötelező olvasmány, hanem – kirándulóeszköz, be lehet tenni az elemózsia és a váltás száraz gatya mellé a hátizsákba. Frissen érettségiztünk, és ahelyett, hogy az egyetemi felvételire készültünk volna, Ladányit olvastunk egy nyáron át: napozás közben, két úszás között elnyúlva a rét füvében, a nevickei Nagyréten.
Olvastuk és magunkra ismertünk:
„Bajuszuk alig serken,
még moziszínésznőkről
álmodoznak az iskolaklozeton”;
„már hasmenésük van a
születési statisztikáktól meg az
elhelyezkedési nehézségektől”.
Olvastuk és megtanultuk, és egymást túlharsogva ordítottuk, sorról sorra emelve a hangerőt:
„…torkig vagyok a gravitációval,
az elszakadt / távíróvonalakkal,
az eltaposott forradalmakkal,
a terekre teregetett
példaképekkel,
a véres tejjel,
a mesékkel,
a legendákkal,
az otthontalan honnal,
a hazátlan házzal.”
Ladányival kocsmáztunk, Ladányival nem mostunk lábat, a világtól becsapottnak éreztük magunkat, lázadtunk és keményen eltökéltük, hogy nem leszünk „eltetvesedett álmú generáció”. Magamon és kortársaimon végignézve úgy látom, valahogy nem sikerült beváltanunk ezt a szép elhatározást.
Pilinszky János: Szálkák
Amit Ladányi lerántott a porba, Pilinszky emelte fel újra. Fel, sosemvolt magasba. Isten színe elé. Mert hát, persze-persze, a költészet valahol mégiscsak szentség, monstranciába való, mégis titok, sejtelem, tapasztalat előtti és fölötti gyúlékony szellemanyag. Kimeredt szemmel, tátott szájjal állunk a Pilinszky-versek előtt, megrendülve, mint pogány a Sixtusi kápolnában. Mert a költészet nem más, mint párbeszéd a Feljebbvalóval, egyesülés az Ősprincípiummal, a teljhatalmú Semmivel. Mert a költészet nem más, mint bevezetés a halálba.
„Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófúvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl,
rendeződik
fokról fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.”
Rákos Sándor: Kiáltásnyi csönd
És amit Pilinszky felmagasztosított, azt Rákos Sándor újra emberközelbe hozta. Elmondta, hogy az igazság nem hatalmas és ragyogó kristály, hanem szilánkok, hóesés, tenger, vízcsepp a sziklafalon, lepketánc. Törékeny és ellebbenő, nincsen rá eszközünk, hogy megragadjuk. Csak meglesni tudjuk. Nem kimerevített figyelemmel és fegyelemmel, hanem szemünk sarkából, elkapott tekintettel. És még akkor sem biztos, hogy igaz arcát mutatja nekünk, mert minden viszonylagos:
„a fal
kivülről ellenállás
belülről védelem”.
Ám hiába is védjük magunkat ólomkamrával: égési sebeket okoz, belénk sugárzik a külvilág.
Ottlik Géza: Iskola a határon
És Ottlik tovább árnyalta, mélyítette az igazságot: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság”. És hogy csínján is kell bánni vele: „…az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” S hogy mindennél fontosabb: önmagunkat megőrizni, megvigyázni. És hogy erre adódhat mód mindenkor, a legkilátástalanabb helyzetekben. („…mindig vissza lehet vonulni rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”) Mert képesek lehetünk javunkra fordítani a rosszat, sikerré nemesíteni a kudarcot. (…a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyagból való … a győzelemnél…”) Ezen okulva kovácsoltam én előnyt a hendikepjeimből, így pihéztem szárnnyá a rabszíjat.
Örkény István: Egyperces novellák
Amit az iróniáról, abszurdról, groteszkről tudok, innen tanultam. A vastag fehér hab tetején billegő korsó sört. Az elcserélhetetlen életet. A legértelmesebb beszéd értelmetlenségét. A banalitások poézisét és a poézis banalitását. Azt, hogy az utolsó marék morzsa még az éhezők között is mindig ott marad a kenyérosztó asztalon.
Déry Tibor: Kedves bóper…!
Ha nagyregény-írásban meg sem kíséreltem soha a Mester nyomába lépni, azt azért megpróbáltam ellesni, hogyan lehet aforizmákban gondolkodni. Hogyan kell könnyeden, elegánsan odailleszteni a bekezdés funkcionális helyére egy mondatnyi élet-sűrítményt, gondolat-tablettát, tapasztalat-magot. Akár feje tetejére állítva az addig mondottakat, akár nyomatékosítva őket. Elvetni a fölösleges hősiességet, lerombolni pár illúziót: „A szokások jogát s értelmét hasznuk határozza meg”; „A szigorúság is a fösvénységnek egy neme”; „Rakéta oly magasra nem visz az űrbe, hogy utolsó lépcsőjébe kapaszkodva az emberi hiúság el ne kísérje, az irigység meg ne előzze.”. Életviteli bölcsességet megosztani: „…ha szolgaságra termettünk, akkor önmagunkat eltűrni csak az képesíthet, ha megszeretjük a béklyót, amit ránk raktak”. Vagy úgy fordítani ki az igazságot, mint a felfújt léggömböt: „A nemes eszmék a szadizmus legügyesebb kerítői.” Talán ebből a kamasz-kori élményemből merítve váltam az utóbbi időben magam is szorgalmas aforizma-íróvá. Most már csak azt kellene megtanulnom: hogyan ékeljek kész aforizmáim közé egy remek regényt!
Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából
Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle sokáig. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy ennek a kategóriának a létezéséről tudtam volna, beoltott a rútság esztétikájával.
Ennél észrevétlenebbül mást is tett velem: magam számára is váratlanul – felnőtté avatott. Önmagán is ironizáló és egyfajta egészséges cinizmussal beoltott felnőtté, aki többre tartja a kételyt a hitnél, a hétköznapot az ünnepnél, aki legtöbbször visszájáról nézi a dolgokat és sokkal jobban szeret különbözni, mint hasonlítani. Igen, alighanem Hajnóczy állította ki az útlevelemet, amellyel mindig kilovagolhattam a nekem nem tetsző világokból.
Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, Hóvége, 2004. jan. 31.
Más: Ezerkilencszáznyolcvannégy – Orwell könyve letölthető .pdf és html formátumban